Pszichológus Debrecenben

Február 5-én szombaton 13-15 óra között folytatom a magyarázatot arról, melyek azok a kisebb-nagyobb megterhelő életesemények, amelyek stresszelnek minket, mit jelent a krízis és hogyan lehet jól, azaz úgy megoldani, hogy fejlődjünk általa, illetve mitől számít traumának akár az is (hogy Peter Levine példájával éljek), ha egy gyerek elesik a biciklijével. Mindezt próbálom úgy átadni, hogy ez a tömény információ ne elárasztóan megterhelő, inkább a gyógyulás felé utat mutató és elfogadást hitelesítő élmény legyen. Ennek érdekében a workshop nem csak frontális oktatás-szerű előadásból áll, hanem olyan interaktívan végzett érzelemszabályozási gyakorlatokat is végzünk, amelyek segítenek csökkenteni a traumás tartalom által természetszerűleg kiváltott idegrendszeri aktivációt. De tömény leszek. Mert abban hiszek, hogy a tudás hatalom és csak azt a problémát lehet megoldani, amiről tudunk.

Nem olyan egyszerű nem törődni mások ítélkezésével és kritikájával. Ahogy az is nagyon gyakori, hogy sokszor mi vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei. Ha valaki véleményt alkot rólunk, az óhatatlanul bekúszik a bőrünk alá... de még inkább az idegrendszerünk azon bugyrába, ahol a mások ítélete és saját társas helyzetünk érzékelése közt szoros összefüggés van. A társadalmi ranglétrán elfoglalt helyünk kiértékelését és a mások ránk vonatkozó megítélését ugyanazok az agyi folyamatok dolgozzák fel. (Schwartzberg, 2021) Mivel társas lényként biológiailag ki vagyunk szolgáltatva a másokhoz tartozás élményének, nagyon is húsbavágó élmény lesz, hogy ki mit gondol rólunk. Ha ez a vélemény zömében negatív, különösen olyan kiszolgáltatott helyzetben, ahol a másokhoz való tartozás érdekében kénytelenek vagyunk elfogadni a körülöttünk élők véleményét (pl. gyerek a szülőét vagy tanárét), akkor nem lesz más választásunk, mint hogy saját belső értékrendünk részéve tesszük azt. (Herman, 2010) Még mindi